Pár nappal az Euróvízió döntője után azt
tudom mondani, hogy leülepedtek bennem a dolgok. Amivel kezdeni szeretném, az
az, hogy négy év után először ismét a kedvencem nyert. Emlékszem, mennyire
örültem 2015-ben, amikor rájöttem, hogy nemcsak nekem, hanem a fogadóirodáknak
is a Heroes volt a favoritja, majd be
is váltotta a hozzáfűzött reményeket. Azóta viszont nem volt szerencsém:
2016-ban, 2017-ben és 2018-ban sem szerettem egy kicsit sem a győztes dalokat,
így már el is felejtettem, milyen, amikor nem így van. Bevallom, elsírtam
magam, mikor meglett a végső eredmény: annyira boldog voltam, és közben a
szomorúságom is felszínre tört, hogy Joci kiesett, az érzelmek kavalkádjában
pedig muszáj volt kisírnom magam. Nem egyszer jutott eszembe a döntő során,
hogy nincs itt a „mi fiúnk”… A pontozásnál is annyiszor nyílalt belém a
felismerés, hogy most először, amióta követem a versenyt, nem áll módomban
izgulni, hány pontot kap Magyarország. Joci végül 28. helyen végzett, tehát nem
múlott sokon a döntő. IDE kattintva
elolvashatjátok a részletes eredményét.
Szörnyen örültem Svájc negyedik helyének
is: maga az ország és Luca is megérdemelték. Bár Bilal csak 14. helyen végzett,
de mivel vokál terén nem ez volt a legjobb előadása, így azért valamelyest meg
tudom érteni. Norvégia ötödik helyezése miatt is boldog voltam, viszont azon
meglepődtem, hogy megnyerték a közönségszavazást. De hát ebből is látszik, hogy nem
csak én imádom ezt a dalt.
Izrael egyébként remek showt csinált:
szerettem az Eurovíziós mix videókat, a korábbi versenyzőik beugrását egy-egy kis
betétre, valamint azt, amikor győztesek és második helyezettek egymás dalait
dolgozták át. A Fuegonak azóta rendszeresen
hallgatom ezt a verzióját:
Tehát összességében nagyon örültem, meg
nagyon szomorú is voltam a végeredmény miatt. De hát nem születhet egyikünk
számára sem tökéletes eredmény, de ha van minek örülni, annak örüljünk.
Jövőre pedig térjünk vissza a döntőbe egy nagyon ütős dallal!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése