Tegnap debütált az eurovíziós változata Az én apámnak

Nem kell tovább tippelnünk, hogy fütyülős vagy hegedűs verzióban hallhatjuk majd az Euróvízió színpadán Az én apámat, mivel Joci tegnap este közzétette a hivatalos ESC verzióját a dalnak. Ami lényeges különbség az eredeti stúdiófelvételhez képest, hogy füttyszó helyett most már hegedűt hallunk benne, és az élő Dalos produkciókhoz hasonlóan energikusabban énekel Joci, maga az alap is erőteljesebb, és már az első refrénnél feltűnik a „Na-na-na” betét. Bevallom, a két stúdióverzió közül jobban tetszik az eredeti fütyülős, viszont élőben hatásosabbnak érzem a hegedűt, és azt, hogy kétszer is van benne „Na-na-na”, nem csak a végén. Szerintem jó döntést hozott Joci és a csapata – bár akkor sem lett volna semmi ellenérzésem, ha a füttyszó marad. De hallgassátok meg ti magatok is, hogy véleményt tudjatok alkotni.

Egyébként nem az eredeti klippel együtt töltötte fel Joci az újrahangszerelt számot, hanem A Dal döntőjéből és a klipből vágtak össze egy kollázst, ami azért is volt szerintem indokolt, hiszen a klipben a kisfiú és Joci is fütyülnek, és az most érdekesen jött volna ki a hegedűs résznél.

Rózsakert (Novella a The Middletonz Roses című dala alapján)

Rózsakert

   Bár ez a blog nem a novelláim vagy egyéb írásaim megosztása végett van, de mivel ezt a történetet a The Middletonz dala ihlette, így úgy gondoltam, van helye az oldalon:

- Szeret. Nem szeret. Szeret. Nem szeret – ismételtem ezt a két mondatot, miközben a földre hajítottam a rózsaszirmokat, de ahogy minden egyes alkalommal, úgy most sem voltam képes kivárni a végét, így félúton abbahagytam a mormolást. Egyszerűen képtelen lettem volna elviselni, ha a kedvenc virágom is azt üzeni, hogy ez egy reménytelen szerelem. Pedig legbelül tudtam jól, hogy az.

Itt volt ez a gyönyörű rózsakert, a legfontosabb örökségem a halott nagymamámtól. Az ő emlékei és jó tanácsai tükröződtek vissza minden egyes virágsziromból, hiszen folyton a kertjébe hozott ki sétálgatni. A testvérem soha nem rajongott a virágokért, se a hosszú sétákért, amiket itt tettünk meg mamával. Ő helyette inkább papával szeretett barkácsolgatni. Most, hogy magunkra maradtunk, nem meglepően ő a műhelyben töltötte a szabadidejének döntőtöbbségét, míg én a rózsakertben.

Újra és újra az a kérdés járt a fejemben: mi értelme volt egy kertnek teli rózsákkal, ha nem volt kinek adnom belőle, mert nem volt, aki szerelemmel szeretett volna. Pedig én piszkosul szerettem valakit, amivel az illető is tisztában volt, de hidegen hagyta a dolog. Egyszer azonban megmakacsoltam magam, és azóta azért is elhalmoztam őt a rózsáimmal: mindig az fogadta a konyhaasztalon, és olykor az ágyát is teleszórtam az általam letépkedett szirmokkal, hogy némi romantikát csempésszek a mindennapjaiba. De ő nem volt minderre vevő, sőt kifejezetten utálta, hogy így próbálkoztam nála. Pedig mindig vörös rózsát vittem neki, ami a szerelem, a szenvedély és a romantika jelképe volt, és igencsak intenzíven tudott hatni az érzékekre. De ő mindezt igyekezett teljesen kizárni. A verseimet sokszor anélkül dobta tűzre, hogy elolvasott volna akárcsak egy szót is belőlük. Holott a nagymamám két fontos dolgot tanított nekem: a rózsáknál és a verseknél nincs mi jobban kifejezhetné egy szerelmes férfi érzéseit. Túl nyálassá nevelt, de valahogy nem bántam, mert egy kis darabkáját a lelkemben örökre megőriztem, és elhatároztam, amíg élek, ez a rózsakert virágozni fog, és egyre terebélyesebb lesz.

 A rózsaszín rózsabokrot átnézve, itt is kiszúrtam egy hervadó virágot, amit szintén letörtem, hogy a szirmait tépkedve tovább gondolkodjak. A rózsaszín rózsa a hamvasságot, a finom romantikát és a lassan kibontakozó szerelmet jelképezte, épp ezért vittem neki belőle egy csokorral az első randinkra, amit örömmel fogadott el, hisz nem tudta, hogy milyen szándékkal adtam.

A narancssárga rózsák közül nem volt egy kóka sem, mintha érezte volna a bokor, hogy ez számomra a legkedvesebb, mivel mamával ez volt a közös virágunk. Ez a rózsafajta az energiát és életörömet képviselte. Akinek ilyet adott valaki, azzal azt fejezte ki, hogy az illető új dolgok kipróbálására, változásokra készteti. Mamám azt mondta, én ilyen voltam az életében. Csak azt nem vette soha észre, hogy míg én tüzet szítottam a lelkében, addig ő engem egy melankolikus, versfüggő, rózsamániássá tett, ami tudtommal nem volt valami népszerűbb a nők körében. Nem, mintha olyan erőteljesen kerestem volna párt magam mellé, hisz tudtam, hogy ki kell nekem, csakhogy ő nem viszonozta az érzéseimet.

Akarata ellenére a gyilkosommá vált: minden nap újabb és újabb darabot tört le a szívemből. Úgy hámozta le a rétegeket róla, ahogy én tettem azt a rózsáimmal. Talán ezért is szerettem annyira a szirmokat tépkedni, mert azt a gyötrődést reprezentálta, amit nap mint nap átéltem a lány miatt. A reménytelenség tengerében ringatóztam: egy elhagyatott csónakban ültem, hegyekkel körülvéve, amik elzártak a külvilágtól, és amiken túl nem láttam. De tudtam, én vettem magam körül velük, nem a szerelmem.

Minden áldott nap láttam őt: ott volt folyton mellettem, mégis egyedül éreztem magam. Újra és újra rátaláltam általa a szerelemre, de el is veszítettem azt. Ráadásul mindezt mosollyal az arcán tette, mert azt hitte, ezzel kevésbé bánt meg. Szeretett, de nem úgy, ahogy én őt. A mosolyával pedig azt próbálta folyton elérni, hogy elhiggyem, az a helyes és jó, amit ő ajánl számomra. Tudtam, tovább kellene lépnem, el kéne hagynom a kertet, és felmásznom a lelkemet körülvevő hegyekre, hogy lássam, mit rejt a túloldal. De valami mindig visszahúzott a rózsáimhoz és velük együtt hozzá is.

A kertem átnézésének a végére tartogattam a sárga rózsabokrot, mivel utáltam a jelentését, hisz az agyam egyik elrejtett zugában tudtam, hogy igazából ez a mi rózsánk: a barátság és plátói szerelem szimbóluma. Én nem ezt akartam tőle, hanem a vörösséget, az izzó tüzet és a szenvedélyt. Csak az iránta érzett szerelmem volt az, ami a verseknél is jobban fel tudta szítani a lelkemet. Akárhányszor zokogtam és könyörögtem neki, hogy haldoklom mellette, és ha teljesen elhagy, meg is halok, ő csak megpuszilta a homlokomat és magához húzott, pedig tudta, ez nekem nem elég: sohasem lesz elég!

Mindig motyogtam a rózsáimnak, és olykor azt kívántam, bárcsak képesek lettek volna beszélni. Bárcsak elmondhatták volna, szerintük miért alakult ki bennem ez a furcsa kötődés és vonzalom! Miért nem volt elég az, amit kaphattam tőle? Miért vágytam egy idő után többre? A vágyam pedig miért alakult át kényszeres ragaszkodássá? Én tettem ilyen beteggé ezt a dolgot, nem ő. Undorodtam magamtól, de közben mégsem tudtam végső soron elítélni az érzéseimet, mert ő volt számomra maga a két lábon járó tökéletesség.

Ez az egész értelmetlen volt: egy ördögi keréken ültem, amit egyre gyorsabban hajtottam, és így egyre inkább féltem attól, hogy leugorjak róla. Pedig minél későbbre tartogattam az ugrást, annál nagyobb zuhanás várt rám. Az igazság olykor fájt, és jelen esetben össze is kellett törnöm miatta a szívemet. Eddig a szerelmem tette azt, de most itt volt az idő, hogy én tegyem meg saját magammal.

A múltban ragadtam, a gyermekkorom kertjében, amiben olykor együtt játszottunk a nővéremmel, amikor épp nem papával barkácsolt, és én is el tudtam szakadni mamától. Néha ő is meghallgatott egy-egy verset, amit mama elszavalt, és olykor én is segítettem ezt-azt megbütykölni. Nyitni akartunk egymás világára, csak én átléptem egy határt: ő lett az egész univerzumom. A nővérem volt az egyedüli élő rokonom, azok után, hogy a szüleink meghaltak autóbalesetben, majd mamáékat is elvitte a végelgyengülés. Annyira erősen ragaszkodtam a múltamhoz, hogy egy beteg szerelembe taszítottam magamat. Tisztában voltam vele, hogy nem szabadna így éreznem a saját, vérszerinti testvérem iránt, de mégis hagytam, hogy ez a bűnös szenvedély átvegye az uralmat felettem. Mindig azt hoztam fel a nővéremnek: az a sorsunk, hogy együtt öregedjünk meg. Erre ő azonnal rávágta, hogy persze, de nem úgy, ahogy azt én szeretném. Az elmúlt egy évben tönkretettem őt: lefogyott, paranoiás lett és kirázta a hideg minden egyes érintésemtől, főleg azok után, hogy egyszer az éjszaka közepén rámásztam, hogy elhalmozzam a csókjaimmal, ugyanúgy ahogy azt a rózsáimmal tettem. A testvérem undorodott tőlem, és ezt én értem el nála. Néha mamát kezdtem el hibáztatni, hogy ilyen furcsává nevelt, de tudtam, csakis én vagyok a saras mindezért.

- Tessék! – adtam a kezébe egy szál virágot.

- Fehér rózsa – húzta fel a szemöldökét. – Ilyet sohasem szoktál adni.

- A fehér rózsa többek között az újrakezdés és lemondás jelképe – magyaráztam neki, miközben nem tudtam gátat szabni a szemeimet ellepő könnyáradatnak.

- Akkor rávetted végre magad? – kérdezte reménykedve, és olyan jó volt mosolyogni látni. Ilyen volt korábban a nővérem, mielőtt tönkretettem.

- Igen, befekszek a pszichiátriára. Változtatni akarok magamon. Újra az szeretnék lenni, akit tiszta szívedből szeretni tudtál, és aki nem tekintett másként rád, mint a világ legjobb bátyjára. - Nem tudott megszólalni, helyette szokásos ölelésébe zárt, de ez most más volt: erősebb és boldogabb.

Nem kellett többé a rózsakert, se a ház, amiben éltünk. Mindent újra kellett kezdenünk, a nulláról. Másként tudtam, nem fog menni.

Really gotta move on

Been stuck in the past for too long

So I gotta let loose,

Never mention you again in a new song

Ui.: Félreértések elkerülése végett le szeretném szögezni, hogy a vérfertőzésnek semmilyen formáját nem támogatom, csak arra akartam rávilágítani ezzel a rövid kis történettel, hogy a gyász során egyesek annyira ragaszkodnak a múltjukhoz, hogy akár egy ilyen beteg szerelem is kialakulhat bennük.

Pápai Joci Tel-Avivban forgatja az Eurovíziós kisfilmjét

Pápai Joci tegnap osztott meg egy képet közösségi oldalán, amin épp Tel-Avivba utazik, ma pedig már be is számolt róla a Médiaklikk, hogy az énekes azért van Izraelben, hogy felvegyék azt a kisfilmet, amit májusban a színpadra lépése előtt fogunk majd látni (remélhetőleg kétszer is).

Jocinak koreográfiát is kellett tanulnia hozzá, ami okozott némi nehézséget számára, hiszen nem a táncolás mestere – ezt mindenki tudja, aki nézte azt a Sztárban Sztár évadot, amiben versenyzőként szerepelt. De Joci azt nyilatkozta, hogy nagyon profi kint a csapat, látják rajta, hogy nem táncos, és segítik, ahogy csak tudják. Mi pedig nagy szeretettel várjuk a végeredményt.

Így készül Joci és csapata az Euróvízióra

Az Eurovízió jóval a verseny előtt kérni szokott minden ország képviseltjétől egy videót, amiben mind az outfitjüket, mind pedig a színpadi mozgásukat nagyjából bemutatják, hogy kellően felkészültek legyenek, mire odakerül a sor, hogy már élesben próbálják a produkciókat. A Dal hivatalos facebook oldalára felkerült egy kisfilm arról, hogy épp ezt a videót veszik fel Jocival. Nagy örömömre úgy látszik, hogy megtartják A Dalban látott ruha szettet, valamint az ülve kezdést, és középre sétálást.

Nekem személy szerint tetszett Joci outfitje, és sokan megjegyezték a külföldi rajongók közül a reakcióvideójukban, hogy számukra is tetszetős. A mezítlábasság már jobban megosztotta az embereket, de mivel Joci úgy érzi helyesnek, ha így adja elő a számát, akkor igenis legyen így.

Két évvel ezelőtt is szinte ugyanazt a színpadképet kaptuk vissza Kijevben, mint amit A Dalban láthattunk, csak a hegedűs lány a különálló miniszínpadon volt, valamint a magyar népmesékből ismert madár motívum jelent meg a háttérben. Kíváncsi vagyok, most milyen háttér vizuált fogunk kapni. Én annyira beleszerelmesedtem abba, amit A Dalban vetítettek mögé, hogy nem tudom, miként fogják überelni. Valahogy számomra nagyon illeszkedett ahhoz a varázslatossághoz, amit a dallamvilág és Joci hangja együttesen adnak.

Tightrope: Új kedvenc Laura Rizzotto dalom

Nem véletlen, hogy Laura Rizzotto és Melovin felkerültek a blog borítóképére, hiszen a tavalyi Eurovízióról ők voltak azok az énekesek, akiknek utánanéztem a korábbi dalaiknak, és azóta is követem a munkásságukat.

Nagy örömömre a napokban debütált Laura Tightrope című szerzeményéhez készült videoklip. Nekem pedig a Funny Girl mellett – amivel képviselte Lettországot az Eurovízión – most már új kedvencem dalom lett tőle a Tightrope által.

Számomra azt reprezentálja a dalszöveg, amikor valaki többre hivatott, mint a környezete, és kénytelen elzárkózni másoktól, hogy előrébb lépjen. Még ha kötélen is kell táncolnia, megy előre tovább, és talán talál magához illő párt.

Még ajánlom figyelmetekbe Laura nyári klipjét, amit Párizsban forgatott a Bonjour című számához. Szerintem nagyon aranyos a dal és maga a klip is, és számomra mindig emeli a színvonalat Laura hangja és kisugárzása. Ez a két dolog fogott meg benne annyira, hogy nem tudtam elengedni az Eurovízió után sem. 
  Valamint még legalább említés szintjén szót akarok ejteni három másik daláról, amik közel állnak hozzám: The High, Red Flags és a Cherry On Top. Kíváncsian várom a további szerzeményeit is.

Miért a lélekgyógyító dalom Az én apám

Az Origo óta minden dalát szeretem Jocinak, de Az én apámnak még csak a refrénjéből került ki egy kis részlet, már akkor éreztem, hogy ez túltehet az összes többin. Mikor az egész dalt egyben hallottam, be is bizonyosodott, amit sejtettem: ez lett a kedvenc dalom tőle. Alapjáraton, ha egy számban hallok füttyszót, az nekem nagy plusz pont. Joci ismérve, hogy mindig van a dalaiban egy kis: „Na-na-na-na”, „Jálomá lommá”, vagy valami hasonló, ami az ember fejében ragad, mint jelen esetben is. Ehhez pedig jön egy gyönyörű szöveg, amit Caramel írt. Nekem személy szerint példaértékű a kapcsolatom az apukámmal, így tudok azonosulni vele, és örülök, hogy valaki ennyire szépen megfogalmazta azt, milyen fontos lehet egy ember számára az édesapja. Caramel és Joci szerintem remek kombinációt alkotnak.

Ez volt az általánosabb része a dolognak, és most szeretnék személyes vonatkoztatásokról írni, úgyhogy akit ez különösebben nem érdekli, az jobb, ha most hagyja abba az olvasást.

Születésemtől fogva a szűkebb családommal és az anyukám felőli nagyszüleimmel éltem, de tavaly novemberben papámat tragikus módon elveszítettük. Szenteste, amikor kijött Az én apám, és először végig hallgattam, és a szövegét átfordítottam arra, hogy mit éreztem a papám iránt, és hogy anyukám vajon mit érezhet, amiért és ahogyan elveszítette az édesapját, egyszerűen összetört az amúgy is darabjaiban heverő szívem, és mindez azóta is rendre megismétlődik, amikor meghallgatom a dalt.

Volt egy éjszaka két ünnep között, ami teljesen belém égett. Annyi felgyülemlett fájdalom volt a szívemben, és úgy éreztem, már nincsenek könnyeim, amik által valamelyest megszabadulhatnék tőlük. Majd beraktam Joci dalát, és újra és újra elindítottam, miközben megállás nélkül keservesen zokogtam. A dal szövege, a dallamvilága és Joci hangja együttesen képesek megragadni és kifacsarni szívemet. De ez egy jó fájdalom, mert egyszerre emlékeztet arra, amim volt, és arra, amim még van. A mai rohanó világban nagy értéknek tartom, amikor találunk egy-két olyan dalt, ami leállít minket egy kis időre, és arra késztet, hogy igenis éljük meg újra és újra a bennünk elfojtott érzéseket, azok legyenek bármilyen irányultságúak. Ez azon dalok egyike számomra, amit nem a fülemmel hallok elsősorban, hanem a lelkemmel.

Papám halála után kevesebb, mint három hónappal mamámat is elveszítettük, és azóta sokszor úgy érezem, nem bír több fájdalmat befogadni a szívem, és hogy már egy csepp könnyem sincs. De Az én apám mindig megcáfol ebben, hisz századik hallgatásra is ugyanúgy képes felszínre hozni belőlem mély dolgokat, és tudom, hogy ez nem fog a jövőben sem változni, amikor már nem lesznek frissek a sebeim. Májusban pedig be lesz készítve mellém néhány zsebkendő, amikor Joci lép majd színpadra Tel-Avivban, és hiszem, hogy kétszer is előadhatja majd ezt a csodás szerzeményt.

Bár remélem, nem gondolta igazán komolyan, hogy lehet, angolul énekli. Egyrészt Joci angol kiejtését ismerhetjük a Sztárban Sztárból, másrészt elvesztene valamennyit a hitelességéből, hogy egy olyan nyelven adja elő, amit nem is beszél, harmadrészt pedig szerintem Joci „varázsának” része az, hogy a saját nyelvünkön énekel. Ez a dal így gyönyörű ahogy van, és ezzel sok külföldi is egyetért. Ahogy látom a kommentekből és reakcióvideókból, anélkül, hogy értenének bármit is a szövegből, sokuk lelkét megérinti maga a dallam és Joci előadása, aki mindig kiteszi a szívét a színpadra. Az élő produkciói (főleg a döntős) az eredeti audionál is jobban tetszettek. A háttér, amit mögé varázsoltak A Dalban, pedig az évad csúcspontja volt számomra.

Még az is kérdéses, hogy az eredeti füttyölős refrénnel adja-e majd elő májusban, vagy A Dalban hallott hegedűs verzióban. Joci az egyik interjúban kiemelte, hogy bár a füttyszó ősibb, de egy olyan nagyívű műsorban, mint az Eurovízió a hegedű ütősebb lehet, viszont még nem volt benne biztos, melyik verzió mellett dönt majd. Bevallom, itt én sem tudok igazán álláspontot foglalni, mivel, mint azt fentebb is írtam, ha füttyszó van egy dalban, az  nálam mindig plusz pont, de közben meg a hegedű a kedvenc hangszerem. Lehet, jó az, hogy élőben hegedűvel halljuk, mert ott van a stúdiófelvételnél a füttyölés. Még talán olyan verziót tudnék elképzelni, hogy az első refrénnél füttyszó van, és utána lép csak be a hegedűszó. De ezt majd Joci tudja, és bárhogy döntsön, az nem fog semmit sem változtatni a dalához való hozzáállásomon.