Rózsakert
Bár ez a blog nem a novelláim
vagy egyéb írásaim megosztása végett van, de mivel ezt a történetet a The
Middletonz dala ihlette, így úgy gondoltam, van helye az oldalon:
- Szeret. Nem szeret. Szeret. Nem szeret –
ismételtem ezt a két mondatot, miközben a földre hajítottam a rózsaszirmokat,
de ahogy minden egyes alkalommal, úgy most sem voltam képes kivárni a végét,
így félúton abbahagytam a mormolást. Egyszerűen képtelen lettem volna
elviselni, ha a kedvenc virágom is azt üzeni, hogy ez egy reménytelen szerelem.
Pedig legbelül tudtam jól, hogy az.
Itt volt ez a gyönyörű rózsakert, a
legfontosabb örökségem a halott nagymamámtól. Az ő emlékei és jó tanácsai
tükröződtek vissza minden egyes virágsziromból, hiszen folyton a kertjébe
hozott ki sétálgatni. A testvérem soha nem rajongott a virágokért, se a hosszú
sétákért, amiket itt tettünk meg mamával. Ő helyette inkább papával szeretett
barkácsolgatni. Most, hogy magunkra maradtunk, nem meglepően ő a műhelyben töltötte
a szabadidejének döntőtöbbségét, míg én a rózsakertben.
Újra és újra az a kérdés járt a fejemben:
mi értelme volt egy kertnek teli rózsákkal, ha nem volt kinek adnom belőle,
mert nem volt, aki szerelemmel szeretett volna. Pedig én piszkosul szerettem valakit,
amivel az illető is tisztában volt, de hidegen hagyta a dolog. Egyszer azonban
megmakacsoltam magam, és azóta azért is elhalmoztam őt a rózsáimmal: mindig az
fogadta a konyhaasztalon, és olykor az ágyát is teleszórtam az általam
letépkedett szirmokkal, hogy némi romantikát csempésszek a mindennapjaiba. De ő
nem volt minderre vevő, sőt kifejezetten utálta, hogy így próbálkoztam nála.
Pedig mindig vörös rózsát vittem neki, ami a szerelem, a szenvedély és a
romantika jelképe volt, és igencsak intenzíven tudott hatni az érzékekre. De ő mindezt
igyekezett teljesen kizárni. A verseimet sokszor anélkül dobta tűzre, hogy
elolvasott volna akárcsak egy szót is belőlük. Holott a nagymamám két fontos dolgot
tanított nekem: a rózsáknál és a verseknél nincs mi jobban kifejezhetné egy
szerelmes férfi érzéseit. Túl nyálassá nevelt, de valahogy nem bántam, mert egy
kis darabkáját a lelkemben örökre megőriztem, és elhatároztam, amíg élek, ez a
rózsakert virágozni fog, és egyre terebélyesebb lesz.
A
rózsaszín rózsabokrot átnézve, itt is kiszúrtam egy hervadó virágot, amit
szintén letörtem, hogy a szirmait tépkedve tovább gondolkodjak. A rózsaszín
rózsa a hamvasságot, a finom romantikát és a lassan kibontakozó szerelmet
jelképezte, épp ezért vittem neki belőle egy csokorral az első randinkra, amit
örömmel fogadott el, hisz nem tudta, hogy milyen szándékkal adtam.
A narancssárga rózsák közül nem volt egy
kóka sem, mintha érezte volna a bokor, hogy ez számomra a legkedvesebb, mivel
mamával ez volt a közös virágunk. Ez a rózsafajta az energiát és életörömet
képviselte. Akinek ilyet adott valaki, azzal azt fejezte ki, hogy az illető új
dolgok kipróbálására, változásokra készteti. Mamám azt mondta, én ilyen voltam
az életében. Csak azt nem vette soha észre, hogy míg én tüzet szítottam a
lelkében, addig ő engem egy melankolikus, versfüggő, rózsamániássá tett, ami tudtommal
nem volt valami népszerűbb a nők körében. Nem, mintha olyan erőteljesen
kerestem volna párt magam mellé, hisz tudtam, hogy ki kell nekem, csakhogy ő
nem viszonozta az érzéseimet.
Akarata ellenére a gyilkosommá vált:
minden nap újabb és újabb darabot tört le a szívemből. Úgy hámozta le a
rétegeket róla, ahogy én tettem azt a rózsáimmal. Talán ezért is szerettem
annyira a szirmokat tépkedni, mert azt a gyötrődést reprezentálta, amit nap
mint nap átéltem a lány miatt. A reménytelenség tengerében ringatóztam: egy
elhagyatott csónakban ültem, hegyekkel körülvéve, amik elzártak a külvilágtól,
és amiken túl nem láttam. De tudtam, én vettem magam körül velük, nem a szerelmem.
Minden áldott nap láttam őt: ott volt
folyton mellettem, mégis egyedül éreztem magam. Újra és újra rátaláltam általa
a szerelemre, de el is veszítettem azt. Ráadásul mindezt mosollyal az arcán
tette, mert azt hitte, ezzel kevésbé bánt meg. Szeretett, de nem úgy, ahogy én
őt. A mosolyával pedig azt próbálta folyton elérni, hogy elhiggyem, az a helyes
és jó, amit ő ajánl számomra. Tudtam, tovább kellene lépnem, el kéne hagynom a
kertet, és felmásznom a lelkemet körülvevő hegyekre, hogy lássam, mit rejt a túloldal.
De valami mindig visszahúzott a rózsáimhoz és velük együtt hozzá is.
A kertem átnézésének a végére tartogattam
a sárga rózsabokrot, mivel utáltam a jelentését, hisz az agyam egyik elrejtett
zugában tudtam, hogy igazából ez a mi rózsánk: a barátság és plátói szerelem
szimbóluma. Én nem ezt akartam tőle, hanem a vörösséget, az izzó tüzet és a
szenvedélyt. Csak az iránta érzett szerelmem volt az, ami a verseknél is jobban
fel tudta szítani a lelkemet. Akárhányszor zokogtam és könyörögtem neki, hogy
haldoklom mellette, és ha teljesen elhagy, meg is halok, ő csak megpuszilta a
homlokomat és magához húzott, pedig tudta, ez nekem nem elég: sohasem lesz
elég!
Mindig motyogtam a rózsáimnak, és olykor
azt kívántam, bárcsak képesek lettek volna beszélni. Bárcsak elmondhatták
volna, szerintük miért alakult ki bennem ez a furcsa kötődés és vonzalom! Miért
nem volt elég az, amit kaphattam tőle? Miért vágytam egy idő után többre? A
vágyam pedig miért alakult át kényszeres ragaszkodássá? Én tettem ilyen beteggé
ezt a dolgot, nem ő. Undorodtam magamtól, de közben mégsem tudtam végső soron
elítélni az érzéseimet, mert ő volt számomra maga a két lábon járó
tökéletesség.
Ez az egész értelmetlen volt: egy ördögi
keréken ültem, amit egyre gyorsabban hajtottam, és így egyre inkább féltem
attól, hogy leugorjak róla. Pedig minél későbbre tartogattam az ugrást, annál
nagyobb zuhanás várt rám. Az igazság olykor fájt, és jelen esetben össze is kellett
törnöm miatta a szívemet. Eddig a szerelmem tette azt, de most itt volt az idő,
hogy én tegyem meg saját magammal.
A múltban ragadtam, a gyermekkorom
kertjében, amiben olykor együtt játszottunk a nővéremmel, amikor épp nem
papával barkácsolt, és én is el tudtam szakadni mamától. Néha ő is meghallgatott
egy-egy verset, amit mama elszavalt, és olykor én is segítettem ezt-azt
megbütykölni. Nyitni akartunk egymás világára, csak én átléptem egy határt: ő
lett az egész univerzumom. A nővérem volt az egyedüli élő rokonom, azok után,
hogy a szüleink meghaltak autóbalesetben, majd mamáékat is elvitte a
végelgyengülés. Annyira erősen ragaszkodtam a múltamhoz, hogy egy beteg
szerelembe taszítottam magamat. Tisztában voltam vele, hogy nem szabadna így
éreznem a saját, vérszerinti testvérem iránt, de mégis hagytam, hogy ez a bűnös
szenvedély átvegye az uralmat felettem. Mindig azt hoztam fel a nővéremnek: az
a sorsunk, hogy együtt öregedjünk meg. Erre ő azonnal rávágta, hogy persze, de
nem úgy, ahogy azt én szeretném. Az elmúlt egy évben tönkretettem őt: lefogyott,
paranoiás lett és kirázta a hideg minden egyes érintésemtől, főleg azok után,
hogy egyszer az éjszaka közepén rámásztam, hogy elhalmozzam a csókjaimmal,
ugyanúgy ahogy azt a rózsáimmal tettem. A testvérem undorodott tőlem, és ezt én
értem el nála. Néha mamát kezdtem el hibáztatni, hogy ilyen furcsává nevelt, de
tudtam, csakis én vagyok a saras mindezért.
- Tessék! – adtam a kezébe egy szál
virágot.
- Fehér rózsa – húzta fel a szemöldökét. –
Ilyet sohasem szoktál adni.
- A fehér rózsa többek között az
újrakezdés és lemondás jelképe – magyaráztam neki, miközben nem tudtam gátat
szabni a szemeimet ellepő könnyáradatnak.
- Akkor rávetted végre magad? – kérdezte
reménykedve, és olyan jó volt mosolyogni látni. Ilyen volt korábban a nővérem, mielőtt
tönkretettem.
- Igen, befekszek a pszichiátriára.
Változtatni akarok magamon. Újra az szeretnék lenni, akit tiszta szívedből
szeretni tudtál, és aki nem tekintett másként rád, mint a világ legjobb
bátyjára. - Nem tudott megszólalni, helyette szokásos ölelésébe zárt, de ez
most más volt: erősebb és boldogabb.
Nem kellett többé a rózsakert, se a ház,
amiben éltünk. Mindent újra kellett kezdenünk, a nulláról. Másként tudtam, nem
fog menni.
Really gotta move on
Been stuck in the past for too long
So I gotta let loose,
Never mention you again in a new song
Ui.: Félreértések elkerülése végett le szeretném szögezni, hogy a vérfertőzésnek semmilyen formáját nem támogatom, csak arra akartam rávilágítani ezzel a rövid kis történettel, hogy a gyász során egyesek annyira ragaszkodnak a múltjukhoz, hogy akár egy ilyen beteg szerelem is kialakulhat bennük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése