Az Origo
óta minden dalát szeretem Jocinak, de Az
én apámnak még csak a refrénjéből került ki egy kis részlet, már akkor
éreztem, hogy ez túltehet az összes többin. Mikor az egész dalt egyben
hallottam, be is bizonyosodott, amit sejtettem: ez lett a kedvenc dalom tőle.
Alapjáraton, ha egy számban hallok füttyszót, az nekem nagy plusz pont. Joci
ismérve, hogy mindig van a dalaiban egy kis: „Na-na-na-na”, „Jálomá lommá”, vagy
valami hasonló, ami az ember fejében ragad, mint jelen esetben is. Ehhez pedig
jön egy gyönyörű szöveg, amit Caramel írt. Nekem személy szerint példaértékű a
kapcsolatom az apukámmal, így tudok azonosulni vele, és örülök, hogy valaki
ennyire szépen megfogalmazta azt, milyen fontos lehet egy ember számára az édesapja.
Caramel és Joci szerintem remek kombinációt alkotnak.
Ez volt az általánosabb része a dolognak,
és most szeretnék személyes vonatkoztatásokról írni, úgyhogy akit ez különösebben nem érdekli, az jobb, ha most hagyja abba az olvasást.
Születésemtől fogva a szűkebb családommal és az anyukám felőli nagyszüleimmel éltem, de tavaly novemberben papámat
tragikus módon elveszítettük. Szenteste, amikor kijött Az én apám, és először végig hallgattam, és a szövegét
átfordítottam arra, hogy mit éreztem a papám iránt, és hogy anyukám vajon mit
érezhet, amiért és ahogyan elveszítette az édesapját, egyszerűen összetört az
amúgy is darabjaiban heverő szívem, és mindez azóta is rendre megismétlődik,
amikor meghallgatom a dalt.
Volt egy éjszaka két ünnep között, ami
teljesen belém égett. Annyi felgyülemlett fájdalom volt a szívemben, és úgy
éreztem, már nincsenek könnyeim, amik által valamelyest megszabadulhatnék tőlük.
Majd beraktam Joci dalát, és újra és újra elindítottam, miközben megállás
nélkül keservesen zokogtam. A dal szövege, a dallamvilága és
Joci hangja együttesen képesek megragadni és kifacsarni szívemet. De ez egy jó
fájdalom, mert egyszerre emlékeztet arra, amim volt, és arra, amim még van. A
mai rohanó világban nagy értéknek tartom, amikor találunk egy-két olyan dalt,
ami leállít minket egy kis időre, és arra késztet, hogy igenis éljük meg újra
és újra a bennünk elfojtott érzéseket, azok legyenek bármilyen irányultságúak. Ez
azon dalok egyike számomra, amit nem a fülemmel hallok elsősorban, hanem a
lelkemmel.
Papám halála után kevesebb, mint három
hónappal mamámat is elveszítettük, és azóta sokszor úgy érezem, nem bír több
fájdalmat befogadni a szívem, és hogy már egy csepp könnyem sincs. De Az én apám mindig megcáfol ebben, hisz
századik hallgatásra is ugyanúgy képes felszínre hozni belőlem mély dolgokat,
és tudom, hogy ez nem fog a jövőben sem változni, amikor már nem lesznek
frissek a sebeim. Májusban pedig be lesz készítve mellém néhány zsebkendő,
amikor Joci lép majd színpadra Tel-Avivban, és hiszem, hogy kétszer is előadhatja
majd ezt a csodás szerzeményt.
Bár remélem, nem gondolta igazán komolyan,
hogy lehet, angolul énekli. Egyrészt Joci angol kiejtését ismerhetjük a
Sztárban Sztárból, másrészt elvesztene valamennyit a hitelességéből, hogy egy
olyan nyelven adja elő, amit nem is beszél, harmadrészt pedig szerintem Joci
„varázsának” része az, hogy a saját nyelvünkön énekel. Ez a dal így gyönyörű
ahogy van, és ezzel sok külföldi is egyetért. Ahogy látom a kommentekből és
reakcióvideókból, anélkül, hogy értenének bármit is a szövegből, sokuk lelkét megérinti
maga a dallam és Joci előadása, aki mindig kiteszi a szívét a színpadra. Az élő
produkciói (főleg a döntős) az eredeti audionál is jobban tetszettek. A háttér,
amit mögé varázsoltak A Dalban, pedig az évad csúcspontja volt számomra.
Még az is kérdéses, hogy az eredeti
füttyölős refrénnel adja-e majd elő májusban, vagy A Dalban hallott hegedűs
verzióban. Joci az egyik interjúban kiemelte, hogy bár a füttyszó ősibb, de egy
olyan nagyívű műsorban, mint az Eurovízió a hegedű ütősebb lehet, viszont még
nem volt benne biztos, melyik verzió mellett dönt majd. Bevallom, itt én sem tudok igazán
álláspontot foglalni, mivel, mint azt fentebb is írtam, ha füttyszó van
egy dalban, az nálam mindig plusz pont, de közben meg a hegedű a kedvenc hangszerem.
Lehet, jó az, hogy élőben hegedűvel halljuk, mert ott van a stúdiófelvételnél
a füttyölés. Még talán olyan verziót tudnék elképzelni, hogy az első refrénnél
füttyszó van, és utána lép csak be a hegedűszó. De ezt majd Joci tudja, és
bárhogy döntsön, az nem fog semmit sem változtatni a dalához való hozzáállásomon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése