Miért a lélekgyógyító dalom Az én apám

Az Origo óta minden dalát szeretem Jocinak, de Az én apámnak még csak a refrénjéből került ki egy kis részlet, már akkor éreztem, hogy ez túltehet az összes többin. Mikor az egész dalt egyben hallottam, be is bizonyosodott, amit sejtettem: ez lett a kedvenc dalom tőle. Alapjáraton, ha egy számban hallok füttyszót, az nekem nagy plusz pont. Joci ismérve, hogy mindig van a dalaiban egy kis: „Na-na-na-na”, „Jálomá lommá”, vagy valami hasonló, ami az ember fejében ragad, mint jelen esetben is. Ehhez pedig jön egy gyönyörű szöveg, amit Caramel írt. Nekem személy szerint példaértékű a kapcsolatom az apukámmal, így tudok azonosulni vele, és örülök, hogy valaki ennyire szépen megfogalmazta azt, milyen fontos lehet egy ember számára az édesapja. Caramel és Joci szerintem remek kombinációt alkotnak.

Ez volt az általánosabb része a dolognak, és most szeretnék személyes vonatkoztatásokról írni, úgyhogy akit ez különösebben nem érdekli, az jobb, ha most hagyja abba az olvasást.

Születésemtől fogva a szűkebb családommal és az anyukám felőli nagyszüleimmel éltem, de tavaly novemberben papámat tragikus módon elveszítettük. Szenteste, amikor kijött Az én apám, és először végig hallgattam, és a szövegét átfordítottam arra, hogy mit éreztem a papám iránt, és hogy anyukám vajon mit érezhet, amiért és ahogyan elveszítette az édesapját, egyszerűen összetört az amúgy is darabjaiban heverő szívem, és mindez azóta is rendre megismétlődik, amikor meghallgatom a dalt.

Volt egy éjszaka két ünnep között, ami teljesen belém égett. Annyi felgyülemlett fájdalom volt a szívemben, és úgy éreztem, már nincsenek könnyeim, amik által valamelyest megszabadulhatnék tőlük. Majd beraktam Joci dalát, és újra és újra elindítottam, miközben megállás nélkül keservesen zokogtam. A dal szövege, a dallamvilága és Joci hangja együttesen képesek megragadni és kifacsarni szívemet. De ez egy jó fájdalom, mert egyszerre emlékeztet arra, amim volt, és arra, amim még van. A mai rohanó világban nagy értéknek tartom, amikor találunk egy-két olyan dalt, ami leállít minket egy kis időre, és arra késztet, hogy igenis éljük meg újra és újra a bennünk elfojtott érzéseket, azok legyenek bármilyen irányultságúak. Ez azon dalok egyike számomra, amit nem a fülemmel hallok elsősorban, hanem a lelkemmel.

Papám halála után kevesebb, mint három hónappal mamámat is elveszítettük, és azóta sokszor úgy érezem, nem bír több fájdalmat befogadni a szívem, és hogy már egy csepp könnyem sincs. De Az én apám mindig megcáfol ebben, hisz századik hallgatásra is ugyanúgy képes felszínre hozni belőlem mély dolgokat, és tudom, hogy ez nem fog a jövőben sem változni, amikor már nem lesznek frissek a sebeim. Májusban pedig be lesz készítve mellém néhány zsebkendő, amikor Joci lép majd színpadra Tel-Avivban, és hiszem, hogy kétszer is előadhatja majd ezt a csodás szerzeményt.

Bár remélem, nem gondolta igazán komolyan, hogy lehet, angolul énekli. Egyrészt Joci angol kiejtését ismerhetjük a Sztárban Sztárból, másrészt elvesztene valamennyit a hitelességéből, hogy egy olyan nyelven adja elő, amit nem is beszél, harmadrészt pedig szerintem Joci „varázsának” része az, hogy a saját nyelvünkön énekel. Ez a dal így gyönyörű ahogy van, és ezzel sok külföldi is egyetért. Ahogy látom a kommentekből és reakcióvideókból, anélkül, hogy értenének bármit is a szövegből, sokuk lelkét megérinti maga a dallam és Joci előadása, aki mindig kiteszi a szívét a színpadra. Az élő produkciói (főleg a döntős) az eredeti audionál is jobban tetszettek. A háttér, amit mögé varázsoltak A Dalban, pedig az évad csúcspontja volt számomra.

Még az is kérdéses, hogy az eredeti füttyölős refrénnel adja-e majd elő májusban, vagy A Dalban hallott hegedűs verzióban. Joci az egyik interjúban kiemelte, hogy bár a füttyszó ősibb, de egy olyan nagyívű műsorban, mint az Eurovízió a hegedű ütősebb lehet, viszont még nem volt benne biztos, melyik verzió mellett dönt majd. Bevallom, itt én sem tudok igazán álláspontot foglalni, mivel, mint azt fentebb is írtam, ha füttyszó van egy dalban, az  nálam mindig plusz pont, de közben meg a hegedű a kedvenc hangszerem. Lehet, jó az, hogy élőben hegedűvel halljuk, mert ott van a stúdiófelvételnél a füttyölés. Még talán olyan verziót tudnék elképzelni, hogy az első refrénnél füttyszó van, és utána lép csak be a hegedűszó. De ezt majd Joci tudja, és bárhogy döntsön, az nem fog semmit sem változtatni a dalához való hozzáállásomon.