Tökéletlenül (Novella a yesyes 'Incomplete' című dala alapján)

 
   Még hónapokkal ezelőtt elhatároztam, hogy írok egy novellát a yesyes Incomplete című dala alapján, és ma végre megjött az ihletem hozzám. Igaz, nagyon rövid, de azért remélem, lesz, akinek elnyeri a tetszését.

Emlékszem a forró érintéseidre, a kedves szavaidra és a világmegváltó mosolyodra. De pont ez volt a baj a kapcsolatunkkal: te mindig is a világot akartad megváltani, míg én ki akartalak sajátítani magamnak. Mégis az, hogy egyik napról a másikra szó nélkül eldobtál, felfoghatatlan számomra. Hiszen épp azt bizonygattad, hogy sohasem hagysz el, erre nem maradt nekem más csak a szenvedésem. Itt hagytál tökéletlenül, hisz olyan vagy számomra, mint egy hiányzó darabka: az én kirakósomat már senki sem rakhatja ki; nem, amikor egy fontos része, Te Magad, a világ másik végére költöztél nélkülem. Tudtad, hogy én nem mehetek veled, hiszen a munkám ideköt. Tisztában voltál ezzel, amikor elcsábítottál, és azt hazudtad, örökre az enyém leszel, ahogy én a tied. És félek, hogy az árulásod ellenére is megtartom a szavam: mást nem fogok tudni úgy szeretni, mint téged. Lehet, hogy fiatal vagyok, és előttem az egész élet, viszont ez mit sem ér, ha nem veled élhetem le.

Volt egy kulcsom a Mennyországhoz, amit te adtál a kezembe. Bárhogy itt hagytál, én még mindig próbálok kopogtatni az ajtón; ami azonban egyre halványabb. Csak azt mondogatom: nem tehetek róla, hogy zuhanok. Zuhanok egy olyan mély verembe, aminek nem látom az alját, se egy fénycsírát, ami reményt nyújtana, hogy valaha is rendben lesz az életem. Mondd, szerinted van bármi esély rá, hogy az általad itt hagyott tökéletlenség valaha kiforrja magát, és idővel elfogadom: nélküled is megy tovább az élet? Mert veled együtt igenis elvesztettem egy olyan részemet, amit sohasem fogok megtalálni. Épp ezért nincs szó, ami igazolhatná azt, amit velem tettél.

Egyre inkább halványulnak az üres ígéreteid, amikről tudnod kellett, hogy nem fogod betartani őket, míg én ittam minden egyes szavadat. És ahogy ezek az emlékképek halványulnak, a szívem sem fáj már úgy. Néha felcsillan a remény, hogy lesz esélyem újra élni és szárnyalni. Mert előtted is szárnyaltam: nem olyan magasságokban, mint veled, de amíg nem tudtam, hogy annál több is lehet, addig nem is vágytam másra. Viszont már rád nem várhatok, mert nincs miért. Hiszem, hogy megvan az erőm, hogy megóvjam azt a halvány, pislákoló fényt, ami a múltam világosságából még fel-feldereng. Viszont adok neked egy utolsó esélyt arra, hogy megmagyarázhasd. Még egyszer felhívlak, hogy meglegyen a végső búcsúnk. Talán nem mindenki kap ilyet, de mégis, én adok egy végső esélyt, hogy legalább azt elmondhassam: megpróbáltam.

Kezembe véve a telefonomat, rámegyek a nevedre, majd hívást kezdeményezek. De nem csörög ki, hanem a gépies hang közli velem: „Ezen a számon előfizető nem kapcsolható.”